Visiting America

Ujra itt. Ma szabadnapos vagyok, ami a legjobb és egyben a legunalmasabb dolog itt a táborban. Mivel egy nap csak kb 2-3 embernek van szabadnapja, ezért nem igazán lehet programot sem szervezni. Szívesen fociznék egyet például, de nincs kivel. Fel-alá lõdörgök egész nap, de még csak nem is netezhetek egész nap, mert ugyebár mindenkinek 20 perc áll rendelkezésre. A sátorban ilyenkor dupla olyan meleg van, mint a szabadban. Látszik az egész táboron, amit elõre megjósoltak: az elsõ 2 hét halál lesz. Mindenki fáradt, nyûgös, zaklatott. Fõleg azok akik a gyerekekkel foglalkoznak egész nap. Reggeltõl estig hallgatják az elkényeztetett, éppen pubertás korukat élõ, 15-16 éves, kis gazdag gyerekeket. Nem tudom, hogy írtam-e már, hogy valójában ezeknek a gyerekeknek a szülei 3 hétre 7000$-t fizettek a tábornak, akik pedig egész nyáron maradnak, azoknak 14.000$ azaz tizennégyezer dollárt. A konyhán dolgozók, amikor van egy kis pihenõ idõ, fejvesztve rohannak vissza a sátorba, sürgõsen elaludni. Abszolúte megértem, én is ezt csinálom. Az utóbbi idõben szerencsém volt, mert minden nap csak 10-re, vagy délre kellett beérnem, de van amikor 5:30-kor kell megjelenni, teljes készültségben. Ilyenkor Isten adta áldás, ha az ember kap 2 óra pihenõt. A konyhában persze még melegebb van a folyamatosan égõ gáztûzhelyek és a 4 darab túlméretezett sütõ miatt. Még a jégcsináló gépbõl is a forróság árad. Van egy darab ventillátor, amit nem kapcsolhatunk be, ha az öregebbik séf van, mert zavarja. Eddig is tisztában voltam vele, de most már abszolúte érzem, hogy a meleget egyáltalán nem bírom elviselni. A hideg jöhet, maximum fázok egy kicsit, de a meleg teljesen kikészít. Valamelyik éjjel egyenesen hálát rebegtem az égnek, hogy elkezdett szakadni az esõ. Persze másnap megint forróság volt és a páratartalom is rárakott egy lapáttal.
Ami jó viszont, hogy hoztak egy csomó kis állatot. A kis-t persze nem szó szerint kell érteni, hanem úgy, hogy az állatfajokból, amiket hoztak, mindegyikbõl kölyköt. Van egy csomó nyuszi, két borjú, két láma, két kecske, csak hogy egyik se érezze magát egyedül :)
Nem tudom pontosan melyik nap, talán tegnap elõtt, vagy azelõtt halt meg Michael Jackson. Az egész nap úgy zajlott, hogy ebéd és vacsora közben is non-stop Jacko számok mentek és mindenki vidáman táncolt rá, énekelt, stb. Nekem valahogy az a groteszk benyomásom volt, mintha a saját zenéjével ünnepelnénk szerencsétlen halálát. Picit morbidnak találtam, de valahogy vicces volt. Egyébként itt divat ebéd és vacsora közben felugrálni a székekre és ordibálni, zörögni, vidámkodni. Eleinte érdekes volt, de az x. nap után már kifejezetten idegesítõ. Ha én leülök ebédelni, akkor azt úgy élvezem, ha körülöttem nyugalom van, nem ordibálnak, nem ugrálnak, nem hadonásznak, nem nyúlkálnak át elõttem és nem sürgetnek. Valamelyik nap leültem, hogy na most akkor én de jót fogok enni és 10 perc után már rohant oda hozzám a nemtudomki, hogy azonnal menjek a konyhába, mert Garrett (konyhafõnök) mindenhol engem keres és munka van. Mondom: "Nem gáz, ha befejezem az ebédet?", erre kijön és közli velem, hogy ad 5 percet. Mondom, állati jó fej vagy, köszönöm. Sajnos néha vannak kisebb nézeteltérések, de szerencsére nem csak velem. Most hogy itt vannak a gyerekek, valóban nagyobb lett a nyüzsi. 3-400 embert kell napi 3-szor megetetni, két turnusban. Amikor meg éppen nem fõzünk, vagy felszolgálunk, akkor a 400 edényt, tányért, evõeszközt és a saját magunk által használt edényeket és eszközöket kell elmosni, kitakarítani.
A táborozók néha igencsak az agyamra mennek különbenis. Már említettem, hogy mennyit fizetnek, szóval ki lehet következtetni, hogy túl nagy elvárásoknak soha életükben nem kellett megfelelni. Követelõznek, különcködnek, azt hiszik, hogy rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Egyik nap egyenesen lecseszett egy gyerek, hogy mi az hogy elfogyott az uborka a salátabárból és hogy miért nem hozok. Ekkor közöltem vele, hogy: Elõszöris, nekem már van fõnököm, kettõ is és õk bent vannak éppen a konyhában, másodszor pedig, ha kinyitnád a kicsi szemeidet, akkor látnád, hogy a pult túloldalán csurig van uborkával a kübli. Ilyenekbõl sajnos nagyon sok van. A másik, amitõl ki tudnék rohanni a világból, a töketlenkedõ, tátottszájú, bamba gyerekek, akik gyök kettõvel közlekednek és képtelenség kiszámítani a mozgásukat. Egyszerûen random lépkednek összevissza, amit éppen dob a gép és lehetetlen tõlük haladni. Ja meg annyi ételt szórnak szét, hogy egy kisebb iskolát lehetne étkeztetni abból az ételbõl, ami pocsékba megy.

Ami engem leginkább megfogott, az az ilyen apróságokban merült ki, mint például a gomb kilincs, amit úgy lehet bezárni, hogy benyomsz egy pöcköt a közepén, vagy a villanykapcsolól, ami mindenhol ugyanolyan: kis kallantyú, a világ legszimplább kapcsolója, vagy az hogy amerikai autókon néha piros az index és nem feltétlenül kötelezõ az elsõ rendszámtábla. Egyébként mindig dudálnak, amikor tolatnak, hogy mindenki lássa, hogy õk most hátramenetben vannak. Továbbá olyan autókat látok néha, hogy elképesztõ, hogy ezeket kiengedik a forgalomba. Van egy német srác, akivel pont ezen röhögtünk, hogy európában ezeket az autókat csak azért nem állítják meg a rendõrök, mert annyira ledöbbennek a látványon, hogy mire reagálnának, már eltûnik a szemük elõl.
A tábor egyre szebben néz már ki, mivel ugye ez ilyen pre-camp, vagyis még nincsenek itt a gyerkõcök, hanem csak felkészítjük a tábort a fogadásukra. Ebbõl kifolyólag ki kellett takarítani a létezõ összes faházat - van belõlük vagy 20 -, WC-t, zuhanyzót, majd sátrakat kellett felépíteni, amikben 2 hónapig lakni fogunk. Tegnap elõtt költöztünk ide a sátorba és hát nem annyira jó. Ha meleg van kinn, akkor szaunaként funkcionál, ha pedig hideg van kinn, akkor hûtõkamraként. Az ágyam rugózata olyan, hogy fél métert besüppedek az ágyba és nem mellesleg a padló és a sátormaga nincs összekötve, magyarul az jön be a ponyva alatt, ami akar, illetve ami nem akar. Ami nem akar, az a mindenféle rovar, amikre 8 papuccsal vadászunk egyszerre (ugyanis itt még a hangya is akkora mint egy szarvasbogár) mert nem mindegyik túl barátságos az emberi fajjal. Ami pedig akar az a chipmonk, vagyis egyfajta alattomos mókusfajta, ami mindehova beslisszol és szétrág mindent, akár ehetõ, akár nem. Hallottam egy mosómedvérõl is, ami rettegésben tartja a fenti sötét parkoló, gyanútlan látogatóit. Egyik kollegám, Mike, a furgonjában lakik a fenti parkolóban - én nem laknék ott, mert tényleg elég félelmetes ott éjjel... mindenféle zajok hallatszanak a környezõ erdõben és néha néha egy-egy szempárt is lehet látni. Tulajdonképpen szerintem még Voldemort is itt van valahol. Na Mike-ról azt kell tudni, hogy nagyon nagyon nagy darab. Kb 190 magas és a súlya is nagyjából ennyi lehet. Najó, talán kevesebb 50-el. Mike mikor sétált vissza a furgonjához, összetalálkozott a feljebb említett mosómedve macsóval, ami azonnal nekitámadt. Szégyen a futás, de Mike-nak igencsak hasznos volt, mivel több ember elmondása alapján is, ez a mosómedve kb akkora volt mint egy közepes méretû kutya. Amikor elmúlt a veszély, visszament a furgonjába és pár percel késõbb hallja, hogy valaki hangosan lihegve elszáguld a kocsija elõtt, majd egy állat hangját hallja elrohanni ugyanabba az irányba. Hát igen, valaki mindig rossz helyen jár. Amúgy ez az a parkoló, ahová felsétáltunk néha éjjelente, meginni 1-2 sört, mert azt ugye a táborban szigorúan tilos. A vicc az egészben, hogy a fenti parkolóban a szemetesben csak és kizárólag sörös dobozok és üvegek vannak, mégpedig csurig. A táborban amúgy nem sok minden szokott törpénni. Egész nap dolgozunk, meg eszünk, néha lazítunk kártyázással, vagy megnézünk valami filmet.
A vasárnap van kijelölve a "cook out day"-nek, ami egész egyszerûen azt jelenti, hogy aznap az ebéd, vagy a vacsi hamburger és hotdog. Jó móka amúgy a szabadba kiállni egy kötényben és grillezni a húsokat meg a virsliket, nagyon feelinges. Ettem marshmellon-t is, ami az a fehér izé, amit a tábortûz fölött szoktak sütni. Maradok a szalonnánál. Rengeteg vegetáriánus van, nekik vegaburgert szoktunk csinálni, amiben nem húspogácsa van, hanem ilyen zöldségpogácsa, ami úgy néz ki mintha húspogácsa lenne :D Kész röhej. Bár van rosszabb: Eddig két emberrel találkoztam, akik nem vegák, hanem vegan-ok. A vegan nem csak húst nem eszik, hanem semmilyen állati eredetû terméket nem fogyaszt (tejet, tojást, stb.). Vagyis minden tejterméket mellõznek. Elnézést mindenkitõl, akit megbántok a következõ kijelentésemmel, de szerintem ezek a világ legnagyobb idiótái (kivéve ha egészségügyi okokból kifolyólag vannak erre rákényszerülve). Külön kell nekik fõzni, mert nem lehet benne tojás. Nem ehetnek meg egy rántott húst, mert tojás van a panirban. Eszméletlen. Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a mesében van.
Amúgy a tojást tejesdobozban szállítják, már elõre felverve, a krumplit hámozva kapjuk és az alma is tükörfényes, mikor megérkezik. Vannak egész tojások is, tükörtojásnak és ezeknek a héja tényleg fehér. Nem tudom hogy csinálják. Itt nem az ebéd a fõ étkezés, hanem a vacsora. Tegnap totál ledöbbentem, hogy hideg felvágottak és zöldségek volt az ebéd. Ja egyébként szokás azt csinálni, hogy a köret egész egyszerûen csak chips. Kész a husi, kell köret, hát kibontanak egy zacskó chipset és amikor megkérdezem, hogy ez normális-e, azt felelik, hogy ez is krumpli, csak már készen van. Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Na mára ennyi az élményekbõl, majd még jelentkezem!

Felkeltünk háromnegyed 8 és 8 között, és mentünk reggelizni. Amikor kiléptem a faházból, úgy éreztem magam mintha az elõzõ két napban hátamra pakolt szenet egyszerre csak levették volna, hogy eleget cipeltem már és kidobták volna a szemétbe. Szinte lebegtem, kialudt voltam, jó kedvem volt, a közérzetem is végre helyére került (fõleg New York után nem gondoltam volna, hogy egy napnál tovább bírom az USÁ-ban) és éhes is voltam. Reggeli, munka. Picit változatosabbá vált a második nap, miután elõzõ nap elmosogattunk 5-600 tányért, edényt, kanalat, villát, kést, stb. Második nap csak az aznap használt edényeket kellett elmosogatni és kitisztitani a hûtõket. Na most ez nem is volt olyan egyszerû, mint ahogy az hangzik. A mélyhûtõk, a modern amerikát meghazudtolva undorítóan, mérhetetlenül dzsuvás volt. Egy éve ott penészedtek és mindenféle ételmaradványok vegyültek a rozsdával és valami gyanús lével. Segáz, kitakarítottuk, bár én majdnem kitaccsoltam, de sikerült. Utána elengedtek minket, hogy csináljunk amit akarunk. Ekkor döntöttem úgy, hogy végre letusolok (tudom, meredek, de tényleg élõ holtak voltunk, örültünk hogy egyáltalán életben maradtunk) és felfedezem az amerikai dolgok apraja-nagyját. Elõszöris: WC. A vécé annyiban különbözik, hogy mindig azt hittem hogy el van dugulva amerika összes vécéje, ezért rendszerint követtem mások példáját, belepisáltam és úgy hagytam. Csak utána derült ki, hogy nem mások példáját követem, hanem egy újat generáltam. Ugyanis a vécék nem eldugulva voltak, csak fordítva mûködnek, mint otthon. Tele a csésze vízzel, hozzá adod a sajátod, majd megnyomod a gombot és gyakorlatilag izomból kiszippantja az egész cumót egy másodperc alatt, majd ismét megtölti vizzel. Picit sem tûnhettem, tahó, bunkó, erdõlakónak. Na mindegy, túlléptem rajta. A másik érdekesség, hogy térerõ ugyan nincs, de internet az igen. Bár még mindig nem mûködik rendesen és szinte sorszámot kell húzni a használatához, de legalább van.
Itt egyébként az emberek kávéval tartják magukban az életet, de vicces kávéval. Itt most senki ne gondoljon semmi illegálisra, csak azért vicces, mert ugye filmekben is látni, hogy feketén isszák és kapásból fél litert. Azt gondoltam, hogy nem normálisak és koffein függõ egytõl egyik. De második nap megtapasztaltam, hogy felesleges bele a tej, mert feketén olyan íze van, mint otthon a tejeskávénak, nem beszélve arról, hogy kb annyira erõs mint egy pohár viz. DE!!! De azért van koffein mentes is azoknak, akik csak az ize miatt szeretik! Hihetetlen. Na én ilyen szupererõs kávéból megittam úgy másfél litert és délután majdnem elaludtam munka közben.
Valamelyik nap elmentünk egy helyi bárba, az Owlyout-ba, hogy lazítsunk egy kicsit. A bárba belépve, már rögtön, azonnal, tüstént kérték az igazolványokat és egy nagy digitális kijelzõ mutatta napra pontosan, hogy mikor kellett születned ahhoz, hogy egyáltalán betehesd a lábad a helyiségbe. Mint késõbb kiderült, ezt a táblát mindenhol kihelyezik, ahol alkoholos italt szolgálnak fel. A sört meg nem tudom mondani, hogy mekkora kiszerelésben adják, mert természetesen véletlenül sem literben mérnek az amerikaiak, hanem unciában. De lényegében körülbelül akkora lehetett, mint egy 3,33-as Magyarországon. Ez kerül 2,75$-ba, ami körülbelül 550Ft. Maga a helyiség nagyon hangulatos volt, tipikus filmekben látható bár jellege volt biliárd asztallal, csocsóval (amerikaiak úgy hívják, hogy Fussball :D), zenegéppel. Még pénz automata is volt.
 

Megérkeztünk a busszal reggel 6:20-kor és vártuk, hogy valaki odajöjjön és elvigyen minket a táborba. Nem is tartott sokáig mire megjelent egy viszonylag alacsony tömzsi kis emberke és kérdezte, hogy mi lennénk-e azok, akiket a Camp Chateaugay-be (igen, Chateaugay. Szerintem is vicces) kell szállítani és mondtuk, hogy igen. Szépen be is szálltunk a furgonba (itt minden furgon Ford) és még 1 óra hosszat kocsikáztunk a táborig. Gyönyörû környéken van az egész, sehol egy tömbház, mindenhol csak ilyen verandás, amcsi zászlós házikók vannak. A tavak olyanok, hogy látni lehet a legaljukat, látni bennük a halakat. Közben persze jöttek az idióta kérdések: "itt gyakran kiteszik a zászlókat a házakra?", "Amerikában hány éves kortól lehet vezetni?", "Tényleg sok medve van?" és a többi és a többi. Persze a kérdések felére már tudtuk a választ, csak úgy csináltunk mintha nem, mert valamirõl muszáj volt beszélgetni a kocsiban. Amikor megérkeztünk a táborba, borzasztó hideg volt és a fû is harmatos volt, köd mindenfele. Elfoglaltuk a kis faházikónkban a helyünket és tettünk egy kört a táborban. Minden van itt. Lehet kosarazni, focizni, la crosse-ozni, lengõtekézni(!), lovagolni, biciklizni, ijjazni, vizisízni, kenuzni, kajakozni, medencében úszni (bár az még nincs teljesen kitisztitva), teniszezni, szóval minden, ami szem-szájnak ingere. Vadtúrázni is lehet, de kizárólag csoportosan, kísérõvel, mert valóban elég sok a medve a környéken. Ezért nem is nagyon javallott sötétedés után a táboron kívül kolbászolni.
Visszatérve, lepakoltuk a cuccunkat, gyorsan letusoltunk... volna, ha nem fognak be mindjárt reggeli után dolgozni. A reggeli sajtburger volt, sült krumplival, mily érdekes. Egyébként már New Yorkban is megkostoltuk az igazi amerikai hambit és hát enyhén szólva is messze, messze más mint amit otthon neveznek hamburgernek a gyorséttermek. Szóval nekiálltunk dolgozni. Ez annyit jelentett, hogy az augusztus óta porosodó tányérokat és evõeszközöket mosogattuk el. Nos a tábor évente kb 3-400 gyereket fogad és csak a dolgozók 150-en vannak. Vagyis elég könnyen ki lehet számolni, hogy mennyi tányérról és evõeszközrõl van szó. De nagyon fun volt a mosogatógépet kezelni. Ezt cselekedtük egészen délig, amikor kész lett az ebéd. Megszólalt a harang, mindenki vájúhoz. A gyerekek csak 25-én jönnek, ha jól emlékszem, szóval még nem is vagyunk sokan. Ebédre már nem emlékszem mi volt, de mindenesetre az az eddigi tapasztalatom, hogy nem sokban különböznek az otthonitól, maximum kinézetre. Volt például meat loaf, amirõl nem tudtam, hogy egész pontosan mi, de aztán láttam, hogy egy tepsi hús valami piros izével a tetején, amire azt hittem, hogy valami jam gusztustalan kombinációja a hússal. Amikor megkostoltam kiderült, hogy sima mezei fasirt kecsappal.
Ezen felül MINDIG kitesznek egy láda zöldséget és gyümölcsöt és tojást... na meg egy olyan cuccot, amirõl még nem tudjuk hogy növény-e vagy állat, a gombát. Ezenkívül fõtt tojást, friss salátát, nyers gombát, bébiparadicsomot, uborkát, lila hagymát és három féle saláta öntetet. Svéd asztal szerûen mûködik, szóval a legvadabb kombinációkat látni ilyenkor, például: roston sült hús eperöntettel és sült krumplival, mellé french toasttal, ami olyan édes mint a méz ha négyzetre emeljük. Apropó, valóban cukorral eszik a cukrot. Ettem egy Keesh (nem bisztos hogy igy kell irni) nevû süteményt, amiben szinte éreztem ahogy ropog a fogam alatt a cukor. Ettõl függetlenül egész finom volt. Megkostoltam a mogyoró vajat. Nem nutella, nem vajkrém, se semmi, mogyoró vaj, ahogy a filmekben is hallod. Nagyon rossz. Ragad mint a franc, szimpla mogyoró ize van és igazából semmi értelme, ráadásul a gyerekek 70%-a allergiás rá.
Na de vissza a táborhoz. Ebéd után kaptunk 1 óra pihit, aztán bekk tu vörk. Folytattuk amit elkezdtünk, egészen fél 5-ig. Akkor megint volt 1 óra pihi és fél 6-tól vacsi. A vacsira most nem térek ki külön, az ételrõl ánblokk fogok még majd beszélni. Vacsora után ismét mosogatás és mégtöbb mosogatás. Mikor végeztünk, ki lett adva, hogy másnap reggel 9:30-kor sorakozó, de a reggeli úgyis 8-kor van, szóval nagyon nehéz elkésni munkából :D
Munka után minimális ismerkedés, bemutatkozás, aztán számomra dead end volt, bedõltem az ágyba este 10-kor mint egy zsák és reggel háromnegyed 8-ig meg sem álltam az alvásban. Tulajdonképpen az elsõ normális pihenésem volt 48 óra óta, ami talán nem tûnik extrémnek, de 7500km megtétele után és az idõzónák váltakozásának kimerítõ hatása után kifejezetten csoda volt, hogy nem adta be a szervezetem a kulcsot.
 

Indulás.
A megbeszéltek szerint, szombaton, 6-án szépen felmentem Pestre bátyámékhoz, mivel másnap hajnali 3-kor kellett kelnem. A gép ugyan 7:05-kor indult, de kötlezõ volt 3 órával indulás elõtt a reptéren megjelenni. Tehát kinn voltunk reggel 4-kor. A check-in zökkenõ mentes volt, bár a fémdetektor úgy gondolta, hogy a cipõm fémbõl van, ezért le kellett vennem és alaposan átkutatták. OK, ez még nem volt nagy ügy, fõleg, hogy életemben nem ültem még repülõgépen, ezért az izgatottság némileg elterelte a figyelmem errõl a kis gikszernek nem nevezhetõ esetrõl. A budapesti Ferihegy 2, A termináljában kapásból belefutottam X-Zibit-be és a haverjaiba, akik eleinte a kávézóban youtube-oztak, majd elõre jöttek a kapukhoz hangosan röhögni és ordibálni, ami szerintem vicces volt, mások szerint nem. Természetesen ilyen amerikai néger stílusban nyomták, amit valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag marhára bírok. Persze egy szintén amerikai hölgy halkan szólt nekik, hogy légyszike ne legyetek már ennyire hangosak. Erre az egyik X-span elkezdte ordítva osztani, hogy õ most fiatal, és hogy a tisztelt hölgy is volt egykor fiatal és különbenis te ribanc, te seggfej. Ezt kb 60 ember nézte végig tökéletesen ledöbbenve. A hölgyemény persze ezt mosolyogva végig hallgatta, néha megrázva a fejét "ezek a mai fiatalok" frázist sugározva az arcáról.
Tehát felszálltunk a gépre és elindultunk. Tök jó volt. Aki repült már, annak nem kell magyarázni, hogy felszálláskor hullámvasút szerû érzés kerül a gyomorba, aztán bedugul mindkét fül és tátogva ül az ember kb 10 percig. Utána semmi extra látvány nem volt, ha nem számítjuk a végtelen vattacukor szerû felhõképzõdményt a gép alatt. Megérkeztünk Frankfurtba, átszállás a másik gépre. Na a frankfurti reptérrõl azt kell tudni, hogy a megfelelõ tranzithoz és kapuhoz átérni kb fél-háromnegyed óra volt, beleszámítva a 10 percenkénti útlevél és beszállókártya mutogatást. Végre felkerültünk a gépre (Boeing 474), s leültünk. Én tisztára vártam, hogy elinduljunk mert állítólag lesz mindenki elõtt monitor, fejhallgató, lehet filmet nézni, játszani, nézni, hogy hol vagyunk éppen, és egyébként is tök kényelmes, na meg ingyen lehet piálni. Na ebbõl annyi teljesült, hogy pontosan középre kerültem, hogy véletlenül se tudjam nézni az óceánt, esetleg a földet amikor Nagy Britannia fölött szállunk el. Monitorok, csak két oldalt a folyósón 2-2, made in china minõségû fejhallgató, amit az utasnak kell összeraknia (nálam az egyik párna kapásból elszakadt, így fél fülemen a kemény mûanyag volt), és ... és ennyi. Kaptunk meleg ételt, amit nagyon tudtunk értékelni és finom is volt. Gulyást szólgáltak fel és legnagyobb meglepetésemre a Lufthansa járatán a gulyás valóban gulyás volt. Mindent összevetve nagyon jó volt az út, megnéztem félig a Rózsaszín Párduc 2-t (mert a felénél elaludtam), meg egy csomó miki egeret és goofy-t. Elég borzasztó volt viszont, hogy potosan középen ültem és mellettem mindenki aludt, az elõttem ülõ pedig úgy hátradöntötte a támláját, hogy jóformán az ölemben aludt. Ezt lehet egy darabig bírni, de nyilván nem 8, azaz NYOLC órán keresztül. A lényeg, hogy mikor leszálltunk már csak a zuhanyzásra tudtam gondolni.
Szóval megérkeztünk New Yorkba, a John F. Kennedy reptérre, ahol be kellett mutatni a vízumot, ujjlenyomatot vettek, fényképet készítettek, mijáratbanunkról faggattak és nagyon nagyon nemkedvesen viselkedtek. Ezután kapásból 34.000 taxis rohant le minket, akik nem hajlandóak beérni a "No, thank you" válasszal. Nagy nehezen sikerült õket lerázni és felszálltunk egy reptéren belül mozgó vonatra. Ott keringtünk egy jót, majd komolyra fordítottuk a szándékunkat és kijutottunk a labirintusból. Ekkor át akartunk menni a metróba, amit közvetlenül is meg lehetett volna tenni, de valamiért mégsem. Egy indiai úriemberrel próbáltuk megbeszélni, hogy igen, mi el szeretnénk hagyni a repteret és a metróba jutni és hogy nem-e ad-e el nekünk valami erre alkalmas papírfecnit. Egy szavát sem értettük, de közben nagyokat ásítozott és úgy nézett ránk mint a szokásos elmebetegekre, akik megint nem találnak vissza az intézetbe. Egy bõ fél óra után kiderült (egy angol hölgy közremûködésével és angolról angolra fordításával, hogy elõször vennünk kell egy jegyet 5 dollárért, hogy kimehessünk a reptérrõl, majd venni még egyet 7,50 dollárért, hogy visszamehessünk a metróba. Nekünk ezt magas volt, hogy miért kell kimenni és visszajönni és még fizetni is érte, dehát szófogadó turistaként megtettük. A metrón teljes másfél órát csücsültünk, mire Manhattanbe értünk. Ekkor elfoglaltuk a szállásunkat egy jó kis helyen, ahol 8 másik emberrel voltunk együtt. Megkértük a recepciós csajszit, hogy tegye már el nekünk a csomagjainkat olyan helyre, ahol nem tudják ellopni. Persze, persze, rendben, eltette. Amikor kijelentkeztünk, akkor kértük a cuccot és mondta, hogy ott van az italautomata melletti szobában. Mondanom se kell, hogy a szoba tárva nyitva volt, 30 másik csomaggal együtt. Egy bõ 10 másodpercre agy- és szívérgörcsöt kaptam, amikor nem találtam meg elsõre a laptopomat, de végül meglett, csak >valaki< átrendezte a cuccokat. Jó. Elindultunk a buszvégre, hogy eljussunk Plattsburghbe. Ehhez szükséges volt olyan utcákon átbattyogni este fél 10 körül, ahol csak és kizárólag fekete kigyúrt illetve 2 tonnás emberek mászkáltak, kiabáltak és bennem félelmet keltettek. Semmi rasszizmus, de higgyétek el, tényleg félelmetes volt. Megérkeztünk a buszvégre, ahol mindenki valamiért tök segítõkész volt anélkül, hogy ellenszolgáltatást kértek volna. Egy manusz szinte elkísért minket a jegyváltóhoz, majd a buszhoz. A busznál volt kb 40 kapu (mint a reptéren) és nekünk a 30-ashoz kellett beállni. A fõfõutaselosztó néni (szintén nagy és fekete) kiszúrta, hogy lövésünk sincs, hogy hol vagyunk és hogy melyik évet írjuk, ezért odajött és elmagyarázta, hogy kicsit még várni kell, de majd ha ez a busz elment akkor beállhatunk a sorba és akkor lesz az a miénk. Tenk jú tenk jú. Eközben megismerkedtünk egy amerikában tanuló nigériai csajjal és jól elbeszélgettünk a gazdasági helyzetrõl. Ez azért volt jó, mert már körülbelül 23 órája úton voltunk és azt se tudtam mirõl beszélek.
Ekkor jött a bõ 6 és fél órás buszozás. Fantasztikus volt, fõleg, hogy Albany-ban le kellett szállni és várni, majd ugyan arra a buszra visszaszállni. Roppantul tudtam értékelni, hogy - részben - emiatt a buszon is csak 1-2 órát tudtam aludni.
A többit holnap :)